Hospitalitás – a szeretet kényszere
Szerzetesi hivatásunkat remélhetőleg valamennyien folyamatosan gondozzuk és elszántak vagyunk. Karizmánkat, gondolom, számtalanszor átelmélkedtük és kívánunk ennek megfelelni.
Rendünk karizmája keresztény hivatásunkból nő ki, mely szerint sorsközösséget vállalunk a szenvedő Krisztussal, aki a szegényekben, betegekben szenved. A mostani elmélkedésben a hospitalitás szellemében a beteg ember és a gondozó, ápoló, gyógyító személy nélkülözhetetlenül fontos találkozására szeretnék rámutatni.
E találkozás megvalósulása hatalmas energiákat kíván mind a betegtől, mind a gyógyítótól.
Érdemes Jézus példáját és követőinek magatartását magunk elé idézni. Jézus a gyógyítást a találkozás keretében műveli. Követői is ezen az úton járnak.
A Bethesda fürdőnél a 38 éve beteg ember azt panaszolja, hogy nincs embere. Jézus az ő embere lesz s meggyógyul.
A rablók által kifosztott és félholtra vert ember szerencsétlensége, hogy többen elmentek mellette, szerencséjét (megmentését) pedig az hozta meg, hogy valaki megállt, lehajolt hozzá és gondjaiba vette. Az illetőnek az irgalmas szamaritánusként maradt fenn a neve.
Péter apostol a jeruzsálemi templom Ékes-kapujánál a koldusnak nem tudott pénzt adni, mert szegény volt, de valami többet igen. A Názáreti Jézus nevében az Isten erejével talpra állította.
Istenes Szent János atyánk a tűzből azokat tudta kimenteni, akikért a tűzbe ment és akiket a karjaiba vett.
Péter apostol és Istenes Szent János atyánk példája arra is utal, hogy a segítőnek isteni erő birtokában is kell lennie, hogy eredményes legyen szolgálata.
A beteg és az ápoló találkozása hatalmas energiát kíván mindkettőtől.
A betegség a beteg embernek kihívást jelent, el kell jutnia a betegség elfogadásáig. Az ápolás, amely a szeretet művészete, megkívánja az ápoló személytől, hogy jusson el a szolgáltatástól az emberi kapcsolatig a beteg emberrel, amely az emberi méltóság tiszteletét, egymás megbecsülését, elfogadását jelenti.
A beteg ember előtt hosszú út áll. Bonyolult lelki folyamatról van szó. A betegség idején az egyén élete átértékelődik. Mit is tehet a beteg ember, amikor fájdalom tépi a testét? Amikor rémképekkel gyötri magát? Amikor az orvosi beavatkozások széthullással fenyegetik? Amikor szembekerül az orvostudomány bizonytalanságaival? És nincs vége a szorongó kérdéseknek!
Az ember amíg él, építeni akarja magát. A betegség pedig szigorú pontossággal lerombol. Mit tegyen a beteg ember? Más irányba kell fordulnia. Fogságba esett, de él, és nincs passzivitásra ítélve. Így élve kell elfogadnia a fogoly passzivitását. Ez a legmélyebb cselekvést kívánja meg tőle, amely más, mint egy ház megtervezése, fölépítése, vagy egy lakosztály kialakítása.
Ez a cselekvés azt jelenti, hogy átengedi magát súlyos küzdelem árán Krisztusnak, s megérleli belenyugvását egy másfajta létmódba, ami Krisztus kiüresedésével rokon.
Vajon a betegnek van-e más érve ebben a világban, amely a teljesítmény, a siker felé fordul, ugyanakkor ő beteg önmagával szembesül?
Vajon a betegnek van-e más érve, mint az, hogy Jézus Krisztus a világot éppen szenvedésével és nem sikereivel váltotta meg? Csúfos halálával és nem csodáival.
Számunkra csak az a kérdés, hogy a beteg emberrel szembesülve ebben a „gyöngeségben” felismerjük-e az erőt?
A Betegápoló Irgalmasrend joggal elvárja szerzeteseitől és az intézményeiben dolgozó munkatársaktól, hogy a hospitalitás szellemében szolgálatuk több legyen a betegek kiszolgálásánál, valódi emberi kapcsolattá nemesüljön. Ez esetben remélhetjük, hogy emberszeretetünk mind a környezetünk, mind a betegek és hozzátartozóik figyelmét Krisztus felé tereli. Hitehagyott korunkban különösen fontos rámutatni titkunk eme forrására, aki nem más, mint Jézus Krisztus.
Kettős pillérre támaszkodunk. Az egyik: minden éhezőben, szegényben, betegben Jézus szenved, ezért amit egynek teszünk a legkisebbek közül, Jézusnak tesszük. A másik: a szeretet, amire mindenki szomjazik. A szeretet pedig Krisztus.
Jézust meglátni a szenvedőben, Jézus szeretetét közvetíteni a szorongó beteg embernek, ez küldetésünk lényege.
Jellegzetes gondolata Kalkuttai Szent Teréz anyának ez irányban: A szenvedőkben Jézus „megtestesül”, mint az Oltáriszentségben.
Zseniális analógia a szentmisében megtört kenyér (az őskeresztények kenyértörésnek nevezték a szentmisét) és a szenvedéstől megtört emberi test között. Ezért találkozhatunk Jézussal „a szegények, a betegek színe alatt” szolgálatunk során.
Ha lélekben eljutunk idáig, akkor számunkra nem csupán elviselhető, hanem felemelő, megszentelő lesz ez az embertelenül nehéz munka.
Ne feledjük: a hospitalitás nem csupán eszme, hanem a találkozásokban konkrét.