Isten szólít
Isten eljegyezte magát velünk. Mindegyikünket szólít és hív. „Ha szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket.” – mondja a zsoltáros. (95)
Amikor harangot öntenek, előre meghatározzák a hangját, hogy összhangban legyen a többivel. Ha elkészül az öntés és kifejtik a burkolatból, következik a próba. Más-más hangot szólaltatnak meg, de a harang néma marad. Amikor megadják a megfelelő hangot, a harang válaszol reá, visszazengi ugyanazt a hangot. Tehát a hang benne van, csak várta, hogy fölébresszék, szólítsák.
Így van ez az emberi lélekkel is. Isten a maga számára teremtette és a kegyelem szólítását várja. Isten szólít mindegyikünket. Szólít a lelkiismeret szavában, örömben és bánatban, nyugtalanságban és megbékélésben. Ma is hív, mert szeret, amint hívta Ábrahámot, Mózest, Sámuelt, Ágostont, Istenes Szent Jánost, Kalkuttai Boldog Teréz anyát…
Minden pataknak egy a célja, hogy eljusson a tengerbe. Ha nem, akkor valahol elveszik egy mocsárban. Minden lélek célja, hogy eljusson az Istenhez. Ha nem, akkor elveszik valahol az élet útvesztőiben.
Most rajtunk a sor. Isten hívása hozzánk is elérkezett. Ne legyünk közömbösek, lagymatagok. Ne nyugodjunk bele hibáinkba. Vigyázzunk szavainkra, ne sajnáljuk egymástól a mosolyunkat és a bátorító szavakat. Legyünk türelmesebbek, megértőbbek, szelídebbek.
El kell döntenünk, a világra építünk, vagy szívünkbe engedjük a meghívást.
Ha Isten mellett döntünk, megváltoznak életünk mércéi:
- kezdjük önmagukért szeretni az embereket, a nehezen elviselhetőket is;
- találjuk meg a lehetőségét annak, hogy a gyengéket segítsük;
- ismerjük fel, hogy a sokat emlegetett igazságosság csak a dolgok külseje. Az igazi élethez több kell: az emberi méltóság tisztelete, egymás megbecsülése, egymásra figyelés;
- lássuk be, hogy a féltékenység, összehasonlítgatás sehova sem vezet;
- kezdjünk Isten ajándékaiból élni, aki nem bérelszámoló, hanem ajándékozó: mindent megad, amire szüksége van az embernek.